2. fejezet >> Fejezetek >> Galléros Fecó naplója >> Rumini kalandjai >> Mesék >> Főoldal

Galléros Fecó naplója - 2. fejezet

DENEVÉREK

            Mire a város szélén kifújtuk magunkat, már felderengtek a hajnal első fényei. Olyan fáradtak voltunk, hogy alig tudtunk elvergődni egy biztonságos helyre. Tóni tudott egy jó szénatárolót a város szélén, ott senki nem zavart. Rájöttem: ha valaki mellett mély álomba tudok merülni, abban igazán megbízom. Vagyis barát. Vagy majdnem az. De Tóni nagyon hamar igazi barát lett. Még akkor is, ha ismeretségünk első óráit meneküléssel és durmolással töltöttük.
            Én elvackoltam magam a frissen behordott szénabálák között, Tóni felkapaszkodott egy gerendára, onnan lógott lefelé.
- Ugye nem fogsz a fejemre zuhanni álmodban? – kérdeztem, de Tóni annyira fáradt volt, hogy már aludt is.
            Szárnyát a teste köré csavarta, úgy nézett ki, mint egy kis csomag. Eszembe jutott, hogy a denevéreket más néven bőregérnek nevezik. Ezek szerint még az is lehet, hogy távoli rokonok vagyunk. Bár ahogy jobban szemügyre vettem a hortyogó Tónit, meglehetősen távolinak tűnt a rokonság. Aztán már nem gondolkoztam semmin, csak elaludtam.

            Estefelé tértünk magunkhoz. Nem is tudom, melyikünk gyomrának korgására ébredtünk, de akár versenyezhettünk is volna, olyan éhesek voltunk. Tóni azt mondta, ilyentájt legjobb a Kalamajkában vacsorázni, mert már összegyűltek az esti kártyapartihoz a cimborák. A kártya szó hallatán felcsillant a szemem, a vacsora puszta említésétől pedig még hangosabb korgásba kezdett a gyomrom. Tóni elégedetten csettintett, és már mutatta is az utat. Útközben röptében elkapott pár bogarat, úgyhogy mire megérkeztünk a vendéglőbe, ő már túl is volt a desszerten.
            A Kalamajka csehóban meglehetősen gyászos hangulat fogadott. Egyáltalán nem tűnt olyan szórakoztatónak a hely, mint Tóni elmondásában. De amikor beléptünk, egyszerre hatalmas ujjongásban tört ki mindenki. Kiderült, hogy éppen Tóni miatt lógatták az orrukat. Tóni unokatestvére, Doppler Ármin előző nap érkezett a hírrel, hogy Tóni eltűnt. Az éjszaka nagy részét kereséssel és aggódással töltötték a cimborák, de végül feladták a kutatást, mert semmi nyomra sem bukkantak. Ármin háromszoros szaltót ugrott a levegőben, amikor felismerte elveszettnek hitt unokabátyját, engem pedig úgy megölelt, hogy csak úgy ropogtak a csontjaim.
            Aztán Tóni és Ármin bemutatta a barátait. Ott volt Kurkász Muki és Béni, a két selyemmajom, Rododendron Rudi, a güzü, akit mindenki Rodinak szólít, és hamarosan kiderült róla, hogy orchidea-kereskedő, végül Bet Li, a távol-keleti tengerimalac, aki szerencsejátékosként háromszor körbeutazta már a világot. Az Ürgefoki-félszigeten egyszer egy kisebb vagyont nyert ruletten, de még aznap éjjel elkártyázta. Azóta valahogy elkerüli a szerencse.
            Aznap hatalmas jókedv kerekedett, és végre én is felszabadultan jól éreztem magam. Egész este szinte eszembe sem jutott a Szélkirálynő, vagyis csak néha, de akkor sem facsarodott össze olyan rettentően a szívem. Mulatozás közben nem csaptunk túl nagy lármát, nehogy Ürmös Pici, a csapos bajba keveredjen a csendháborítás miatt. Hajnalban búcsúztunk csak el, mindenki remek hangulatban volt, kivéve Bet Lit, aki megint egész este csak vesztett. Ugyan nem játszottunk nagy tétben, nehogy túlzottan megkopasszuk szegényt, de így is rettentően búnak eresztette a fejét. Azt mondta, hogy rajta már csak a csoda segíthet. Eszembe jutott Bingó, de mélyen hallgattam róla. Féltem, hogy Bet Li ezentúl nem csak a kártyaszerencse miatt lesz szomorú, hanem ezért is, hogy bezzeg neki nem sikerült Fortuna bogarat találnia.

            Ránk virradt, de én egyáltalán nem voltam álmos. A Szélkirálynőn megszoktam az éjszakázást, sokszor vállaltam éjjeli őrséget, és aztán másnap szívesen fent maradtam a fedélzeten a cimborákkal. Tóni és Ármin viszont egyre jobban hunyorgott, úgyhogy megállapodtunk, hogy visszatérnek a szénatárolóba aludni, én meg majd csatlakozom hozzájuk, ha kisétáltam magam.
            Leballagtam a kikötőbe, és egy kicsit bámultam a tengert. Így, hogy feladat nélkül kóvályogtam a parton, megint rám tört a vágy, hogy visszajöjjenek értem. Egy kis téren összefutottam Rododendron Rudival. Nagyon elcsodálkoztunk. Mindketten azt hittük, hogy az éjjeli társaság többi tagja az igazak álmát alussza a hajnalig tartó mulatság után. De Rodi elmagyarázta, hogy egy virágkereskedőnek legfontosabbak a korai órák. Ilyenkor lehet a virágpiacon eladni a dzsungelből hozott növényeket, mert a virágárusok nyitás előtt szerzik be a friss árut.
            Rodi éppen új orchidea-gyűjtő utat szervez. Néhány elszánt kísérővel napokra beveszi magát a dzsungelbe, felkutatják és összegyűjtik a legszebb virágokat, aztán ládákba rakják és hazahozzák a piacra. Az orchidea-gyűjtés fáradságos munka, mert a legszebb növények a fák tetején nőnek, a dzsungel legmélyén, ahol ezer ragadozó jár, hogy a mérges kígyókról, skorpiókról és más fenevadakról ne is beszéljünk. Hátborzongató. Rodi megkérdezte, nincs-e kedvem velük tartani. Rögtön igent mondtam.

            Másnapra kiderült, hogy Rodi csapatának vezetőjét legutóbbi útjuk során megcsípte egy ismeretlen rovar, és ettől napokra lebénultak a mancsai. Rodinak nem sikerült új vezetőt találnia, aki eléggé ismerné a dzsungelt, így el kellett halasztani az utat a vezető felépüléséig. Én direkt örültem is, mert Dopplerék meghívtak magukhoz a Kaptár-hegyi denevértanyára, és így nyugodt szívvel tudtam velük tartani.

            Tóni és Ármin nagy gondban volt, hogy juttassanak el engem Kaptár-hegyre. A denevértanyához ugyanis nem vezet gyalogösvény. Ez, mondjuk, érthető, hiszen a bőregerek csak repülve közlekednek. Én viszont nem tudok repülni (sajnos), ahhoz meg túl nagy vagyok, hogy bármelyikük hátára üljek. Végül kitaláltuk a megoldást. Szereztünk pár bőrszíjat, rám tekertük, hogy olyan legyen, mintha egy nadrágtartót csatoltak volna egy pelenkára. Elég idétlenül nézett ki, úgyhogy csak reméltem, hogy Trixi nem vesz észre, ahogy elrepülünk a Csikóhal fölött. Különben pedig, egy éjszakai repülés a dzsungel fölött nem divatbemutató, és Trixi amúgy sem szokott munka közben kinézegetni az ablakon.
            Végül nem is repültünk át a város fölött. Biztonságosabb volt, ha a dzsungel széléről indulunk útnak. Szívesebben repültem volna napközben, hogy lássak is valamit, de a denevérek csak sötétben közlekednek, úgyhogy nem volt mit tenni. Megkapaszkodtam a bőrszíjakban, Tóni és Ármin pedig lendületet vett. Felszálltunk. Nem voltam túl könnyű csomag szegényeknek, igencsak lassan haladtunk előre, és többször is meg kellett állni pihenni. Ármin szerint lehettem volna olyan udvarias, hogy nem vacsorázom. Tóni azt mondta, hogy kár aggódni, majd lefogyok Kaptár-hegyen, ha csak bogarakat adnak enni.
Ezen jót nevettem, de azért a szívem mélyén aggódtam, mert eszembe jutott, hogy a denevérek tényleg leginkább bogarakat esznek és vért isznak.

            Egész éjjel repültünk, és mire elértük Kaptár-hegyet, már mindhárman remegtünk a fáradtságtól. Érkezésünk így is nagyon vidámra sikeredett, kézről-kézre (vagyis szárnyról szárnyra) adtak minket, ölelgettek, lapogattak. Kaptár-hegyre elért már a hír, hogy Tóni kis híján elpusztult egy csapdában, és én mentettem meg, úgyhogy tényleg nagy volt az öröm.
            Doppler mama, a Doppler-kolónia főszakácsa húsgombócot rakott elénk, és mi úgy faltuk, mintha száz éve nem ettük volna. (Utólag gondoltam csak rá: lehet, hogy a húsgombóc darált bogárból készült, de akkor engem semmi nem érdekelt a világon az evésen kívül.) Aztán a denevérek felfüggeszkedtek a barlang felső boltozatára, én pedig egy homokos zugban helyezkedtem el. Átaludtuk az egész napot. Csak késő délután kezdtünk magunkhoz térni.

            Kaptár-hegy egész különleges hely. Távolról nézve tényleg kaptár formájú. Hatalmas kőkúpként emelkedik ki az őserdőből. Felső, sziklás része gyalogszerrel járhatatlan, de számtalan kisebb-nagyobb barlang tagolja. Ezekben éldegélnek a denevér-kolóniák. Az egész kiterjedt rokonság egy közös barlangban lakik, azon belül persze vannak külön termek, járatok, közös helységek és különálló zugok. A Doppler család Kaptár-hegy egyik legnagyobb kolóniája, körülbelül ötven-hatvan tagot számlál. Két barlangot is benépesítenek, és most folyik a tárgyalás a szomszéd családfővel, Radar Adorjánnal, hogy még egy kapcsolódó barlangjáratot engedjen át Doppleréknek, mert egyre bővül a család.
            Érkezésünk híre erősen felkavarta Kaptár-hegy lakóit. A szomszédos kolóniák aggódni kezdtek, hogy esetleg hírét viszem a denevérek világtól elzárt településének. Hiába ígérgette Doppler Tóni, hogy senkinek sem beszélek róla, estére több családfő is megérkezett a Doppler-barlangba, hogy megvitassák az ottlétem.
- A denevérek semmilyen körülmények között nem engedhetnek maguk közé kívülállót – hangoztatta Radar Adorján.
- Ha ránk uszítja a vadászokat, megnézhetjük magunkat! – sápítozott Radarné.
            Ultra Viola, a legvénebb denevérasszony éles szemfogait villogtatta, valahányszor rám nézett. Doppler Tóni magánkívül volt haragjában.
- Galléros Fecó a barátom. Megmentette az életemet. Vendégségbe hívtam az otthonunkba, nem az ő ötlete volt, hogy idejöjjön.
- Fecó aztán nem fog árulkodni rólunk senkinek – tette hozzá Doppler Ármin megnyugtató hangon.
- De nem ám! – fortyant fel Ultra Viola, és megint kivillantotta a szemfogát.
- Értsétek meg, Fecó olyan, mintha a testvérem lenne. Apám és anyám adták nekem az életem, és Fecó nem hagyta, hogy az orvvadászok elvegyék tőlem – magyarázta Tóni, aztán hirtelen felcsillant a szeme. – Én most Fecót igazán testvéremmé fogadom. Hálám és szeretetem jeléül. Elmondjuk egymásnak az esküt, és tiszteletbeli Doppler lesz belőle, ha ő is úgy akarja.
- És akkor már egyáltalán nem számít idegennek! – ujjongott Ármin, aki szemmel láthatóan nagyon kínosan érezte magát a többiek viselkedése miatt.
- Tiszteletbeli denevér, ez? – kacagott Ultra Viola. – Hát még lógni sem tud, hogy a repülésről ne is beszéljünk.
- Dehogynem tudok lógni – fakadtam ki dühösen, mert rettentően bosszantott a sok akadékoskodó.
            Erre aztán mindenki elhallgatott.
- Bizonyítsd be! – szólalt meg végül Radar Adorján. – Ha a megbeszélés végéig képes vagy lógni, részemről nem bánom, ha tiszteletbeli denevér leszel.
- Azt nem te döntöd el – háborgott Tóni, de én szó nélkül mászni kezdtem fölfelé.
            Könnyen felkapaszkodtam a barlang boltozatáig. Itt kerestem egy kiálló kődarabot, ami elég erősnek látszott, hogy megtartsa a súlyom, szorosan körétekertem néhányszor a farkam, és lelógattam magam. Mindenki kíváncsian figyelt. Tóni odaröppent mellém.
- Figyelj, Fecó, egyáltalán nem kell ezt csinálnod. Nagyon szégyellem magam a sok gyáva alak miatt.
- Nyugi – válaszoltam megfontoltan. Mást is akartam volna még mondani, de féltem, hogy elkezd közben csurogni a nyálam, ezért inkább bölcs hallgatásba burkolóztam.
            Még körülbelül húsz percig tartott a megbeszélés. A vér teljesen a fejembe tódult, a farkam töve úgy égett, mintha ki akarnák tépni. Egy idő után már nem is hallottam, amit körülöttem beszéltek. De csak lógtam rendületlenül. Végre nagy mozgolódás támadt, Ármin elrepült valahová, és egy díszes serleggel tért vissza. Doppler mama szólt, hogy most már tényleg leereszkedhetek, mert a denevértanács minden tagja belenyugodott Tóni döntésébe, hogy testvérének fogad. Már csak a fogadalom volt hátra.
            Igen ám, de én addigra teljesen elgémberedtem, képtelen voltam felhúzódzkodni és eloldozni a farkam. Tóni aggódva röppent újra mellém.
- Minden rendben?
- Persze, csak egy kicsit összegubancolódott a farkam – súgtam. – Segíthetnél letekerni.
- De akkor fejre esel! – rémült meg Tóni.
- Máskülönben viszont itt fogok elpusztulni, mert képtelen vagyok megmozdulni – súgtam megint.
            Mindenki kíváncsian figyelt. Nagyon reméltem, hogy nem hallották az előbbi beszélgetést. Tóni egy gyors mozdulattal letekerte a farkam a kőről. Igyekezett megtartani, de túl nehéz voltam neki. Szép lassan kicsusszantam a szorításából, és lezuhantam. Esés közben kinyújtottam a mancsom, és egész látványos bukfencszerűséggel értem le a földre. Azért nagyot csattantam, de legalább nem törtem ki a nyakam. Viszont a sok lógás után képtelen voltam felülni, csak úgy kóválygott a fejem. Lehet, hogy be is vertem az érkezésnél, mert éjjelre hatalmas púp nőtt rajta, de akkor még ezt sem éreztem. Csak feküdtem, és igyekeztem magamhoz térni.
- A lógás valóban meggyőző volt, de a repülés még nem megy neki – hallottam Ultra Viola gúnyos hangját.
            A denevérek nevettek. Elmúlt a feszült hangulat, egyedül Tóni aggódott, hogy túl nagy árat fizettem a testvérré válásért. De aztán végre sikerült összeszedni magam, feltápászkodtam, és jeleztem, hogy jöhet a fogadalom.
            Tónival együtt mondtuk, hogy ezentúl testvérként fogjuk szeretni és védelmezni egymást. Összeölelkeztünk, majd jót húztunk a kupából, amit Ármin tartott elénk. Finom, sűrű, édeskés ízű ital volt benne. Amikor a pulóveremmel letöröltem a szám, akkor láttam, hogy vörös volt a színe. Egészen sötétvörös, majdnem fekete. Lehet, hogy igazi vért ittunk a fogadalomhoz? Nem is volt olyan rossz. Csak nehogy a végén még tényleg denevérré váljak. Bár, ha szárnyam nőne, annak kifejezetten örülnék.

Másnap megkérdeztem Tónit, hogy milyen érzés kiszívni valakinek a vérét. Döbbenten meredt rám.
- Mi nem vagyunk vérszívó denevérek – mondta végül.
- És a tegnapi ital a serlegben? Amivel a fogadalmat tettük?
- Jaj, az a vörösbodza-szirup, amit a nagy ünnepekre tartogatunk – nevetett Tóni.  – Tényleg olyan, mint a vér.
- És Ultra Viola, az a szürke vénség? Ő is csak ijesztgetésből vicsorgott rám?
- Az Ultra család őseiről sok furcsa történet kering – jelentette ki Tóni. – Időnként ma is hallani rémmeséket a vérszívó bandáról, amelyik a dzsungel mélyén tanyázik. Doppler mama sokat tudna mesélni erről.
- Hajósinas koromban egyszer rám támadtak a vérszívó denevérek egy szigeten – meséltem. – Végül túljártam az eszükön egy kis fokhagymával, de nem sokon múlott az életem.
- Hát igen, fokhagymával ki lehet űzni minket a világból – ismerte be Tóni. – De miköztünk akkor sincsenek vérszívók.

            Este megkértem Doppler mamát, hogy meséljen a környékbeli vérszívókról. Nem kellett sokat könyörögnöm neki, Doppler mama imádja a rémtörténeteket, és legszívesebben állandóan csak mesélne. El is mondta Ultra Marin gróf legendáját, aki rettegésben tartotta az egész vidéket. Még a saját fajtáját sem kímélte. A család tagjainak különös, fekete árnyalatú szárnyai voltak. Amelyik kölyök nem örökölte ezt a fekete csíkot, Marin gróf kitagadta. Csak a legerősebb, legharciasabb fekete szárnyú utódokat tartotta meg a családban.
            Marin gróf kíméletlenül edzette a kolóniát. Már a legifjabbaknak is harci tudományokat, légi összecsapást és lopakodó repülést kellett tanulnia. A gyermekeknek a beavatási szertartáson kellett bizonyítani vadásztudásukat és a vérszívó képességüket. Aki nem volt elég vérszomjas és harcos tagja a családnak, Marin gróf kíméletlenül elűzte. Egyesek szerint egyszerűen megölte a gyengének bizonyuló családtagokat, de mivel akkoriban senki sem férkőzhetett az Ultra kolónia közelébe, ezek tényleg csak a legvadabb találgatások.
            Marin gróf egyébként nagy tudású, művelt denevér úr volt. Birtokán hatalmas könyvtárat gyűjtött össze, amit fáradságos munkával folyamatosan bővített. Leginkább a denevérek történelme és származása érdekelte. Beszerezte a híres Véresszárnyú Simon történeti írásait, amelyekben a denevérek a vámpírok rokonaiként és a Sötétség uraiként szerepelnek. Addig-addig foglalkozott ezzel a témával, amíg végül a rögeszméjévé vált, hogy visszaállítsa a régi dicsőséges időket. Elhatározta, hogy visszahozza a Sötétség uralmát, és leszámol a szelíd, békés rokonokkal, akik őszerinte szégyent hoztak a denevérek büszke népére.
            Amikor híre ment, hogy az Ultra család véres háborúra készül, Kaptár-hegy lakói és a távolabbi denevérkolóniák is összefogtak, hogy lecsapjanak Marin grófra, mielőtt még elkezdhetné a leszámolást. Az Ultra-ivadékok túl kevesen voltak még, és váratlanul érte őket a támadás. Az egyébként békés denevércsaládoknak sikerült elűzni Marin gróf seregét a családi birtokról. Az Ultra família elmenekült, és azóta sem hallani felőlük. Egyesek azt rebesgetik, hogy a dzsungel mélyén élnek, és egy erős hadsereget készítenek, hogy visszavágjanak a vereségért. De Doppler mama szerint ez csak ostoba pletyka, pánikkeltés. Marin gróf valószínűleg már réges-rég halott, fiai szétszéledtek Datolyaparton, vagy ami még valószínűbb, elvándoroltak egy távolabbi vidékre.

            Doppler mama nagyon élvezte az elbeszélést, és persze én is jól szórakoztam. Egészen addig, amíg nem szemtől szembe kell állnom a vérszívó denevérekkel, szívesen borzongok egy jó kis rémhistórián, miközben Tónival, Árminnal és a többi rokonnal a bodzanektárt szürcsöljük. Tóni jót nevetett azon, hogy ennyire tetszik Ultra Marin története. Azt mondta, hogy akadnak a dzsungelnak még különösebb lakói. Ha tudnék repülni, meg is mutatná őket. Kösz szépen. Ha tudnék repülni, már rég útra keltem volna Egérországba, de ezt azért nem vallottam be Tóninak. Inkább faggattam kicsit a még különlegesebb lakókról. De Tóni inkább elment bogárvadászatra, és csak indultában ígérte meg, hogy egyszer majd mesél a ripacsokról és a gonosz Gekkóról, aki egy varázserejű helyen tanyázik.
            Doppler mama szerint ezeknél sokkal érdekesebb a varázsló, (akit már Trixi is említett, amikor azt hitte, hogy Fortuna bogarat rejtegetek), de aztán kiderült, hogy róla végképp senki sem tud semmit. Legalább olyan rejtélyes a létezése, mit a Fortuna bogáré, mert ugyan sokan bizton állítják, hogy létezik, a tanyáját még senkinek sem sikerült megtalálni. Pedig időnként különös dolgok történnek a dzsungelben, szinte biztos, hogy valamilyen varázslat okozza a váratlan jégesőket, forgószelet és az időnként dühösen csapkodó villámokat. Ám akárhány kíváncsiságtól vezérelt felderítő indult is eddig megkeresni a varázslót, nyom nélkül eltűnt mind. Doppler mama szerint vannak dolgok az életben, amikről jobb egyáltalán nem is tudni. Szerinte a datolyaparti varázsló épp ezek közé tartozik.
            Én a magam részéről jobban szeretem az izgalmas kalandokat, a vidám mulatozást és kártyázást a varázslatoknál. Lakmározni is szeretek, és ha úgy hozza helyzet, azt sem bánom, ha bunyózni kell. Bár saját kedvemre ritkán szoktam verekedni, de azt mindig élvezem, ha egy nagyhangú szájhőst vagy egy igazi nehézfiút taníthatok tisztességre. Úgyhogy nem is faggatóztam tovább a varázslóról, hanem inkább megkértem Doppler mamát, hogy bontson ki nekem egy fügebefőttet, amitől csak úgy roskadoznak Doppleréknél a polcok.

                Amint visszatértem Kaptár-hegyről, első utam a kikötőbe vezetett. Sejtettem, hogy egyetlen háromárbocos vitorlás sem ringatózik majd a mólóhoz kötve, de azért mégis. Most már biztos, hogy nem jönnek vissza értem. Ha én volnék a kapitány, valószínűleg én sem mennék vissza. Még akkor sem, ha időközben megbántam volna, hogy partra tettem azt az aranyos, rendes Galléros Fecót. Persze kérdés, hogy a jó öreg Bojtos kapitány megbánta-e. Irtó mérges volt, az biztos. Bár ezek a hirtelen jött haragok szoktak végül hamar elpárologni. Szerintem a Szélkirálynő még el sem hagyta a Bólé-tenger vidékét, az öreg máris elkezdte rágni magát, hogy ezt azért mégsem kellett volna. De persze ott van az az átok Negró, meg a többiek, akik előtt mégis keménykezűnek kell mutatkoznia. Szóval, ha akarja, ha nem, a Szélkirálynő már elhajózott, én pedig itt maradtam, örökre elváltak útjaink.

 

>> vissza a fejezetekhez

>> vissza Galléros Fecó naplójához

>> vissza a főoldalra

>> vissza az oldal tetejére